Örkény István munkássága, Tóték

Örkény a magyar abszurd dráma kitűnő képviselője. Írásait groteszk humor hatja át, nincs bennük egyértelműen jó vagy rossz ember – a tragédiák néhol komédiába fordulnak, s írásainak szereplői hol így, hol úgy reagálnak az eseményekre.
Első elbeszélése a Szép Szóban jelent meg 1937-ben Tengertánc címmel. A háború után 1947-ben jelent meg a Lágerek népe, melyben a munkaszolgálat időszakát dolgozta fel. Szintén ebben az időszakban írt termelési regényt is, mely színvonalában mélyen alatta maradt más műveinek. 1952-ben jelent meg a Lila tinta című elbeszélése, amit az akkori kultúrpolitika ellenszenvvel fogadott. 1956 után első ízben 1963-ban jelenhetett meg műve, a Macskajáték című kisregény.
A stílusteremtő Egyperces novellák 1967-ben látott napvilágot. Nemcsak Magyarországon, de a világirodalomban is újdonság volt a rendkívül rövid, tömör, filozofikus vagy groteszk írásmód. Egyperceseiben azt mutatta meg, hogy a hétköznap tényeit más közegbe helyezve milyen megdöbbentő hatást kelthetnek. Örkény élete végéig csiszolgatta remekeit, ezért az egypercesek majd mindegyik kiadásában találni új darabot.
1964-ben írta, s 1967-ben mutatták be a Tóték című drámáját, amit később több nyelvre is lefordítottak, s meghozta számára a világsikert. A drámából 1969-ben film is készült Fábri Zoltán rendezésében (Isten hozta őrnagy úr). Néhány más művéből is készült filmes feldolgozás (például a Macskajátékból).
1971-től a Szépirodalmi Kiadó megkezdte életművének kiadását Időrendben címmel.

Dramaturgként
1949-ben az Ifjúsági-, majd 1951–1953 között a Magyar Néphadsereg Színházának a dramaturgjaként dolgozott. A Voronyezs című színművének bemutatását nem engedélyezték, s később is sokszor és sokat vitatkozott egy-egy darabja bemutatása érdekében. Jelentős sikert a Tóték című műve Thália Színház-beli bemutatójával aratott 1967-ben. Ettől kezdve viszonylag rendszeresen vitték színre darabjait Szolnokon, a Vígszínházban és a Nemzeti Színházban.
Színpadi műveit gyakran novelláiból, kisregényeiből írta át, mivel az ezekben rejlő helyzet- és jellemkomikum a színpadon érvényesült igazán.

Örkényi István Tóték
Örkény István Tóték című darabja a második világháborúban játszódik. (Mint azt a mű legutóbbi színre vivője, Vidnyánszky Attila volt szíves plasztikusan kifejezni beregszászi társulatával.
) De lehet éppen kortalan is. A Radnóti Színház Gothár Péter rendezte előadásában, napjainkban történik meg a groteszk dobozolási bűneset – mondom némiképp bizonytalanul,
az Őrnagy fekete kommandós ruhájának meg Ágika has tetoválásának múló emlékére alapozva. Az itt és most ugyan több ponton ellentmond a darab szövege
– hiszen az Őrnagy ez idő tájt jószerével csak Irakból tud hazajönni pihenőre, az ottani viszontagságok között azonban a hó és a hideg aligha szerepel –,
de Gothár Péter úgysem a szövegre koncentrál, hanem a komikus helyzetekre. Példának ott van mindjárt az előadás eleje, amikor egy alig hihető jelenetben kerül a szemünk elé
a Tót Ágnes tetovált hasa. Szervét Tibor Postása hosszan szöszmötöl és monologizál a színen, s ezenközben még le is ül annak a kádnak a szélére, amelyből utóbb váratlanul felbukkan a
háziak bikinis lánygyermeke. Bejön a poén.
Örkény Istvánt egy 1969-es interjú tanúsága szerint némiképp aggasztotta, hogy az általa látott külföldi Tóték-bemutatók zöme elcsúszott vagy a tragédia,
vagy a komédia irányába. Pedig ő a tragikomédiát szerette volna látni. „Hol nevetni kell, hol nem nevetni.” Avval nem számolt a szerző, hogy a következő évezred elejére
a nevetést mennyire felértékelik majd a színházak és a nézők. Gothár Péter ezúttal mindenesetre erről a végéről látszik megfogni a Tótékot.
A színpadképről nagy biztonsággal felismerhető a rendező. Túlnyomórészt precízen részletező, itt-ott elnagyolt, összességében, pedig hangulatos a helyszín
, s okvetlenül megfelelő terep ahhoz, hogy keresztbe-kasul és csíkokban lehessen világítani. (A szünetben kicsit elmozdul a díszlet; néhány fokot fordul,
hogy ne ugyanabból a szemszögből lássuk. Ha máskor nem, a Nem félünk a farkastól alkalmával már élt ugyanevvel a megoldással Gothár.)
E mérsékelten falusias portán – amelynek kapubejárata majdhogynem lakótelepi benyomást kelt – realista stílusban ábrázoltatik a Tót család élete, kivéve,
amikor fittyet hánynak a realitásokra. Egyfelől Csomós Mari Tótnéja igazi házi tésztát forgat a kezei között, másfelől viszont az udvari budinak olykor titkos kijárata támad az utcára.
Ágika a valósághűség jegyében még kacsát is töm a színen, ugyanakkor a Postás ott rejtegeti az elsinkófált leveleket, ahol bárki megláthatja.
Közben Gothár humorforrást fakaszt a díszlet tetszőleges pontján. Alkalmasint minden, ami a színen van, azt a célt szolgálja, hogy az események menetében egyszer majd poén váljék belőle.
Az egymásba rakott kerti műanyagszékek, amelyeket cibálni kell, mert nem akarnak szétjönni. A vállfán száradó, vasalásra váró ing, amelyet a felriadt Őrnagy pisztolygolyóval éget ki.
A kád víz, amelybe Tót, mint egy súlyosat tévedő strucc, beledugja a fejét. Gyengéden kiemelném a tárgyi felhozatalból, a felpántlikázott kalapácsot – talán az apacs
tűzoltók ajándéka e dísztomahawk –, amellyel Tót úr egy zűrös éjszakán kiront a házból a rémisztő zajok hallatára. E jelenetsor már-már burleszkbe hajlik,
végképp elűzve a sötét árnyakat az Őrnagy falusi vendégeskedése felől.
Négy színész viszi a színdarabot, magára szedve egyet s mást a házon kívül rekedt, vagyis a kamaraváltozatban meg nem jelenő szereplők szövegéből is.
Szervét Tibor szinte folyamatosan jelenlévő, kommendáló és kommentáló Postás képében azon fáradozik, hogy úgynevezett színészbravúrt hajtson végre.
Vagyis színésztechnikai eszközökkel előállít egy az alkatától,
habitusától és intellektuálisától erősen eltérő figurát. Ehhez szemüveget, zöld uniformist, bokalengő nadrágot, vastag frottírzoknit és mamuszt vesz fel, továbbá kicsit billegős járást,
hullámos szájtartást, monotonba csúszó hanghordozást, enyhén elmaszatolt beszédmódot. (Ez utóbbira, mármint az elnagyolt intonációra Szervét a Postás szerepe nélkül is hajlamos néha.)
Végeredményben úgy fest a figura, mint egy tönkrement könyvelő, akit idegileg kikészített az APEH. Készséggel elismerem, hogy van Szervétnek két szép, tartalmas, szívszorító pillanata.
Az egyik az, hogy nem tud mit kezdeni a Tót Gyula halálát jelentő sürgönnyel. (Jobb ötlete nem lévén, végül a szájába tömi.) A másik pedig, amikor felbontja a csomagot,
amelyben hazaküldték a frontról az elesett zászlós személyes tárgyait. Épp olyan a doboz, mint amilyeneket a Tóték hajtogatnak.
Csányi Sándor Őrnagya délceg, katonás, kisportolt fiatalember. És bár közlekedésében, érintkezéseiben némi ironikus szögletesség mellett benne van a militarista gőg és az (erő) szakszerűnek mondható fizikai fölény – ahogy például Ágikát a nyakánál fogva szereti megragadni –, nem hat még ijesztőnek sem, nem hogy fenyegetőnek. Elég ránéznie az első elkészült dobozra, máris bájos, kisfiús,
büszke mosoly virul az arcán. Oda minden igyekezetünk, hogy félelmetesnek lássuk. Ráadásul a háziak elég keveset érzékeltetnek a veszedelemből. Hegedűs D. Géza enyhe maradványtájszólással
beszélő Tótja zárt mozgással, darabos totyogásokkal, duzzogva igyekszik kitérni a háklis vendég útjából. Nyoma sincs benne a tűzoltóparancsnok tekintélyének – még csak egy kis házi használatú tekintélynek sem –, dacos önérzetének, meg csapantott méltóságának. Színészi modorosságokból szőtt komikus figura. Csomós Mari Mariskája szűk, gyakorlati terepen mozog:
nagyon frappánsan mond el számos mondatot. Sem családmegtartó erő, sem alkalmazkodó készség, sem női rafinéria nemigen üt át a kellemes szerepformálás felszínén.
Meglehet, az irányzék nélküliség a figura irányzéka. Végtére is Csomós Mari Mariskája általában annak ad igazat, akivel éppen beszél.
Belső kohéziós erőt jószerével csak Csonka Szilvia Ágika-alakításában fedezhetünk fel. Ennek az Ágikának valóban vág az esze, amint azt az Őrnagy konstatálja.
Apró, energikus lányka, aki felismeri a hirtelen jött lehetőségeket. Lelkesültségében fogékony az Őrnagy demagógiájára, és fokozatosan rájön, hogy szerepe lehet a dolgok alakításában.
Rendre maga mellé állítja Mariskát – aki mint az ingadozó középparaszt, hajladozik az eseményekkel –, s aztán ketten támadnak a Tótra, olykor szó szerint meghamisítva a történteket.
Ezt egy lehetséges, bonyolult tartalmú, akár átvitt értelmű Ágika-verziónak is tekinthetjük, amiből Csonka Szilvia intenzív játéka sokat megsejtet.
De a színdarab alaphelyzete ebben az előadásban voltaképp arra redukálódik, hogy két nő próbálja feloldani két, gyerekesen durcás férfi folytonos sértődöttségét,
a status quo fenntartása érdekében.
Felejthető találkozásban van részünk Örkény művével ezen a kétesélyes színházi estén. Vagy bele tudunk simulni az általános derültségbe, vagy ásítozunk,
mint Tót úr. Feltűnés esetén legfeljebb egy kalap alá vesszük magunkat a passziózó tűzoltóparancsnokkal, aki az Ágika interpretációja szerint olyankor ásítozik, amikor jól érzi magát.

Javasoljuk, hogy regisztrálj itt, mert így ingyenesen PDF formátumban is le tudod tölteni a tételeket!