TDOMF ERROR: Headers have already been sent in file /var/www/clients/client1/web12/web/wp-config.php on line 84 before session_start() could be called. This may be due to...

József Attila istenes versei | Kidolgozott Érettségi Tételek, Feladatok 2016

Érettségi Portál 2016

Érettségi tételek, érettségi feladatok, érettségi tesztek



Érettségi feladatok
Érettségi tételek
A META-Don Bosco OKJ képzései
A Számalk-Szalézi Szakközépiskola tanfolyamai

József Attila istenes versei

Beküldő: merlinke45
Irodalom tételek

Nincs olyan költője a világnak, aki több szeretetre vágyott volna, mert egész életében nélkülözte a szeretetet (s ugyanakkor korlátlanul osztogatta), ezzel magyarázható, hogy Isten valóságos lényét ilyen alapon is neki sikerült a legszebben meghatároznia, hisz a jóságos Istenben. Milyen csodálatos dolog az, hogy a krisztusi tanítás lényege egyetlen szó segítségével is kifejezhető: a “szeretet” szó ez, amelynek a hiányában semmit sem ér az életünk, s József Attila (elméje, vagy ösztöne?) épp ezt a szót ragadja meg a “Világ teremtése” versében, mikor ezt írja Istenről:

Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart, és csak szeretet volt.

Azonosul a költő Istennel: a magányosságuk hozza őket össze, csak ők ketten ilyen magányosak. Más szóval: az ember nem lehet meg teremtő és gondviselő Istene nélkül, de az isteni jóság sem ember nélkül. József Attila istenes versei a legszebb bizonyítékai annak, hogy mi gyermeki-atyai viszonyban vagyunk Istennel, hiszen Ő teremtő és gondviselő Atyánk, mi pedig mindenkor és mindenképpen az Ő gyermekei vagyunk. Ezért a legszebben ilyen függőségben tudjuk érzékelni Őt, és nem a felnőtt-partnerségben.

Fiatal éveiben sokszor és sokféle formában szólt Istenről, majd 1925 után teljesen megfeledkezett róla. 1935-ben talál rá újra: a nyugtalan, önvádaktól gyötört költő Istenhez fordul, hogy magára maradottságát segítsen feloldani. Hangsúlyozottan „kitalált”, irreálisan ábrázolt Isten-kép ez; a versek csak mint szubjektíven létező, átélhető jelenséggel számolnak vele.

Nem emel föl (1937)

A Nem emel föl mind az öt strófája közvetlenül Istent szólítja meg, hozzá fordul nagy szükségében. „Fogadj fiadnak, Istenem” – fohászkodik hozzá; a vers értelmezői nem alaptalanul látták ebben az apahiány kifejeződését. A szeretetvágy feltörése jelzi, mennyire szenved a magánytól: „Intsd meg mind, kiket szeretek, / hogy legyenek jobb szívvel hozzám.” Az utolsó sor pedig arra utal: önkéntes áldozatra készül, amit – talán – Isten igazságtevése még elháríthat: „Vizsgáld meg az én ügyemet, / mielőtt magam feláldoznám.”Az árvaság tudata végigkíséri egész életét. Ezt a legváratlanabb pillanatokban és legmegrázóbb kifejezésekkel adja tudtára mindenkinek. Most is, ebben a versében is azt a kisfiút juttatja eszünkbe.

Megrendítő sorokkal kezdi. Itt már nem érződik semmilyen kétség: Érzi, tudja, hogy életének hol a helye: „Nem emel föl már senki sem, belenehezültem a sárba. Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva.” Íme József Attila Isten karjaiban. Átöleli atyját – Istent, a földi apa helyett –, és beszélget vele. Valami nagyon bizalmasat súg neki: ha olykor még tagadnálak, „ne viszonozd a tagadásom”. De még ennél is többet kér: „Ne vakítsd meg a lelkemet, néha engedd, hogy mennybe lásson”. Van ennek a versnek még más üzenete is. Aki ezeket a sorokat írja, már megjárta a klinikák idegosztályát. Tudja, hogy betegsége, tudathasadása gyógyíthatatlan. Érzi, hogy az „árnyékvilág árkain” bolyong, és ki tudja, meddig?!? Erre is találok utalást: „Vizsgáld meg az én ügyemet, mielőtt magam feláldoznám…”. Tudjuk, hogy éveken keresztül sejtette, hogyan fogja „feláldozni” magát. A versnek legmeghatóbb sora jelzi, hogy Attila hazatalált: „most már te őrködj énfelettem”.

Bukj föl az árból (1937)

A mű 1937-ben keletkezett. A költő alávetette magát a gyakorlati lélekelemzésnek. Elméletben is a freudizmus hatása alatt áll. Jó ideje arra törekszik, hogy önismeretét kiterjessze a tudatalatti tartományra. Kedvenc népdalát, az Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni kezdetűt nemcsak azért idézgeti előszeretettel, mert költőként osztályharcos, forradalmi eszméket vall, és vállalja az ezzel járó infernót, a nyomorúságot és a nemsokára valószínűsíthető üldöztetést. Kétségtelenül ezért is, de ugyanennyire azért, mert a pokol a lélek alvilágát, a mélylélektani értelemben vett mélységet is jelenti számára. Pokoljárása bűntudatosságához, súlyos önvádjaihoz is kapcsolódik. Ilyen irányú megnyilatkozásai igen jellemzőek ebben a korszakában a Zord bűnös vagyok, azt hiszemtől a Tudod, hogy nincs bocsánatig. A Bukj föl az árból viselhetné a De profundis címet is: a pokoljáró költő „a mélységből” kiált, imádságos hangja a legszebb zsoltároké. Ha profán könyörgés is, könyörgés, melyet a művészi fegyelem gyönyörű dallá formált, és eszményien artikulálva érezteti a kétségbeesett segélykiáltást. Közvetve vagy közvetlenül jelen van itt a költő művészi hitvallásának minden lényeges eleme.

A Bukj föl az árból (1937) a zsoltárok hangján szól, a költő itt is a könyörgés beszédmódjával él. A költemény két egymást vonzó ellenpontja már az első strófában feltűnik: Isten és a semmi. A költői én a semmiből szeretné életre kelteni a megszólított Urat, de őt magát is a semmibe hullás veszélye fenyegeti. Kétségbeesett állapotát mutatja, hogy magányának feloldását csak büntetés formájában tudja elképzelni. Ez a vers a kitaszítottság és a vágyakozás örvénylő szimfóniája. A „nincs értelme semminek sem” éppúgy olvasható benne, mint a „szükségem van a haragodra” sor, mely első látszatra egymást kizáró fogalmak megrendítő imája. Hiszen az ember menekül a haragvó lényektől – állatoktól, démonoktól –, különösen mi, keresztények a haragvó Istentől. Ez az agyongyötört lélek azonban jól ismeri magát, és tudja tapasztalatból, hogy vele csak keményen lehet viselkedni! „Ordíts rám, hogy nem szabad! Csapj a kezemre mennyköveddel.” Igényli a katarzist, ezért fordul Istenhez: „Ijessz meg engem, istenem”. Közben tudja, hogy „nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszom”. Vajon mire való ez a kihívás? Mit akar ez „a porból éppen hogy kilátszó” emberke? Olyat, amit a legnagyobb isten-keresők, a hosszú utat megjáró tékozlók szoktak kérni: „Bukj föl az árból hirtelen, ne rántson el a semmi sodra”. Igen, erről van szó! Attól retteg, hogy ha most nem találkozik Istennel, akkor végképp elnyeli a nihil, – magával ragadja a „semmi sodra”. Ezért érzi magát olyan bátornak. A remény teszi kihívóvá: „Már mindent merek”. Lehetetlen nem észrevenni, hogy mindent egyre tesz fel, mert érzi, reméli, tudja, hogy úgyis Ő, a Nagy Úr, fog győzni. Ezért mer ő, az „emberarcú”, „farkasszemet nézni” hiányával. Az utolsó előtti versszak tartalmazza a vigasztalan mélypontot, a kiszolgáltatottság és magárahagyatottság tovább nem fokozható állapotát: „Vad, habzó nyálú tengerek / falatjaként forgok, ha fekszem, / s egyedül. Már mindent merek, / de nincs értelme semminek sem.” A zárlat négy sorában az emberarc hiányában a semmibe mered. Vállalja sorsa tragikumát Isten nélkül is. Az „emberarcú” különös kifejezése lehet értelmező, de lehet megszólítás is, vonatkozhat a hiánnyal szembenéző költői énre, s arra is, akinek a hiányával szembenéz. Egyediségét annak köszönheti, hogy a költő különféle gondolatkörei metszik benne egymást: freudizmus és istenesség (hívő hitetlenség), bűntudat és forradalmiság, illetve gyermeki riadalom, „naiv” apakomplexus – és rendkívüli tudatosság, mellyel a mágia párosul.

Az önszemlélet rétegződése talán még sosem látott gazdagságot mutat. A költő még soha nem volt ennyire ura és kiszolgáltatottja az egymással szembefeszülő erőknek, amelyek lelki épségét valaha is veszélyeztették. A pokol végképp elszabadult, de ő még állja a küzdelmet az alvilág szörnyeivel. Már ismeri őket. Birkózásukat magasból nézi, mert felnőtt ahhoz az én fölöttihez, amely régóta érzékelhető volt számára, de még soha nem tudott vele ennyire azonosulni.

Egyik töredékében (Az Isten itt állt a hátam mögött…, 1937) teljesen leszámol azzal, hogy az Isten menedék lehetne számára: „Úgy segített, hogy nem segíthetett. / Lehetett láng, de nem lehetett hamva. / Ahány igazság, annyi szeretet. / Ugy van velem, hogy itt hagyott magamra.” Ez már az utolsó versekre jellemző lemondó gesztus, a végzetbe való belenyugvás panasztalan retorikája.

Istenem

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

Hogyha meg szántóvető lennél,
segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném
és szépen, okosan vezetném.

Vagy inkább ekeszarvat fogva
szántanék én is a nyomodba,
a szikre figyelnék, hogy ottan
a vasat még mélyebbre nyomjam.

Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,
én zavarnám a fele varjat.
S bármi efféle volna munkád,
velem azt soha meg nem unnád.

Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.

Ennek a melegszívű, igen rokonszenves, már-már evangéliumi hangvételű élménynek számtalan variációját ismerjük. Ez az Isten nem az Ószövetség Jahvéja, és nem is a keletiek ikon-arcú Jézusa, hanem a Hegyibeszéd jóságos Mestere, aki ölébe veszi a gyermekeket, megsimogatja és megáldja őket. Itt érhető tetten az az örök, és a Freud által is jól-rosszul magyarázott tudatalatti szülői élmény-komplexus, melynek nagyon mély teológiai alapja van: anyánkon-apánkon keresztül jutunk el az igazi istenarc felfedezéséig. Alighanem Attila nagyon közvetlen, melegszívű fia lett volna a külföldre távozott édesapjának. Az ő hiánya tapintható ki ezekben a versekben.

Most már tudom őt mindenképpen,
minden dolgában tetten értem.
S tudom is, miért szeret engem –
tetten értem az én szívemben.

Javasoljuk, hogy regisztrálj itt, mert így ingyenesen PDF formátumban is le tudod tölteni a tételeket!

 Facebook Megosztás |  Nyomtatás Nyomtatás  |  PDF letöltés

Ezek a tételek is érdekelhetnek:

» A felvilágosult abszolutizmus és a magyar felvilágosodás   » Petőfi Sándor: Az apostol   

Nem hasznosHasznos (+4 pont, 4 értékelésből)



Hasonló Érettségi Tételek: Címkék:
Érettségi tesztek Felvételi Pontszámító Kalkulátor