JÚLIA, a kamaszhõsnõ

A színházi gyakorlatban a drámai szende -naiva – játssza, noha jellemének meghatározója nem a szende naivitás, inkább a szenvedély és a józanság együttesében megnyilvánuló bátor õszinteség. Dramaturgiai elõképét Shakespeare- vígjáték szellemes és temperamentumos hõsnõiben kereshetjük, akik dévaj intelligenciával irányítják az epekedõ- csapongó férfiak vágyait csakúgy, mint önnön hűségesen érzõ szívüket.

Júlia lételeme más: nem a társaság, hanem a magánélet, nem az udvarlás cselszövény, hanem a szerelmes lélek története. Ami egyszersmind felnövés- történet: gyermeklány az elragadtatások és megpróbáltatások során küzdeni és áldozni képes asszonnyá érik. A Shakespeare- tragédia színpadán Desdemona fog majd a nyomába lépni.

RÓMEÓ, a kamaszhõs

A színházi gyakorlatban az amorózó -hõsszerelmes- játssza, pedig polgár: mint szerelmese õ is a polgári házasság hõse és mártírja. Az átlagosság poézise dicsõül meg benne. Szerepe a Júliáénál nagyobb és cselekményesebb, de figurája halványabb, egyénisége árnyaltabb. Dramaturgiai elõképei, a korai Shakespeare-vígjáték derék fiúi, nem fõszereplõk. Fõhõssé a viszonzott szerelem csodája avatja. Érzelmeit követve impulzívan cselekszik, nem tragikus alkat. De a helyzetei tragikusak: kétértelműek. Az osztatlan személyiség kettõs tükörben látszik: ha az ellentmondásba belelátnak, ha tudata kettéhasadna, tragikus jellem lenne. De nem ér rá ítélni a helyzeteit: elég, ha megélni tudja õket, ameddig élhet. A gyors helyzetváltozások korán érlelik mélázó aranyifjúból felelõsséget viselõ felnõtté (házasemberré, gyilkossá, bujdosóvá), nos így tapasztalattal töltekezve, de mégis fiatalos telhetetlenséggel ölelheti magához halálát. A nyomába lépõ tragédiahõsök – Brutus, Hamlet, Othello – típusának éppannyira ellentétei, mint folytatásai.

MERCUTIO, a tréfamester

Ez a sziporkázóan szellemes, nyughatatlan ifjú – titán – típus a divat diktátora és kritikusa, a korai Shakespeare-vígjátékban (pl. a Lóvátett lovagok -ban) fõhõsként tündököl. Itt karakterszerepre korlátozva fõként magánszámokkal parádézik a szerelem bűvös körén kívül. Helyzete, mint jelleme és sorsa, paradox: õ a Kebelbarát, aki barátja szívének bizalmasa mégsem lehet; a komédia megtestesült szelleme, s így korai vesztével a tragédia visszavonhatatlanságát példázza. Halála a cselekmény fordulópontja, s egyben a fiatal lélek sötét titkának sejtetõje. Hisztérikusan túlhevített komikus dikciója és hűvös elmejátékának tragikus céltalansága olyan belsõ ellentmondást dramatizál, amivel a dráma – egyelõre – nem tud mit kezdeni. Talányos végzete Hamlet sorsában kap feladatot és értelmet.

TYBALT, a bajkeverõ

Színházi szerepe szerint õ az intrikus (a kártékony cselszövõ). Tevékenysége valóban kárt okoz, de nem alattomosan; nem vezetik önzõ és aljas indítékok. Éppoly átszellemülten idealista, mint Rómeó, csak ellenkezõ elõjellel: becsület – féltõ, vérszomjas gyűlölet megszállottja. Rejtély, hogy fiatal létére miért kötelezi el magát az “õsi” harcnak, ami az öregek közt már lanyhulóban van. Talán mert keresi a helyét, a szerepét, a személyazonosságát, mint a többi fiatal. Öldöklõ indulata életkori sajátság, érzelmi és egzisztenciális bizonytalanság tünete. Mint Mercutio izgágasága, ez is rejtetten öngyilkos tendenciájú.

PÁRIS, a férjjelölt

Az atyai tekintélyuralommal szövetkezõ, magabiztosan agresszív, önjelöltkérõ, szerelmi komédia hagyományos intrikusa, rendszerint idõsebb ember. Itt: a balvégzetű ifjú csillagok egyike, délceg grófcsemete, akit elszürkít, koravén érdektelenségre kárhoztat az ellenében felragyogó igazi szerelem. Szerencsétlensége, hogy – bár a maga módján õ is szerelmes – errõl a szerelemrõl semmit sem tud, s így még vetélytárs sem lehet, csak kellemetlen betolakodó. Megfontolt célratörése a tragédia erõterében éppoly gyilkos hatású, mint nemzedéktársainak szertelensége: halált hoz másokra, és halálba visz. A prózai életgyakorlat képviselõje halálával ér célt; költõi jelképként bekerülhet a szerelmi házasság áldozatai közé.

BENVOLIO, a jófiú

A komikai fogantatású aranyifjak egyike, mindjük között a legkevésbé csillogó. Beszédes nevében jelzett szelíd jószándékán túl jelleme alig van; inkább csak színpadi funkciót tölt be: mint együttérzõ, együtt-mókázó barát, érdeklõdõ hallgató, becsületes hírnök.

ESCALUS, Verona hercege

Tisztsége, mit többnyire a Shakespeare-komédiában, afféle fából vaskarika: polgárváros hűbérura. Hivatala szerint a közrend õrzõje és a civilizált ráció letéteményese. Pártatlan felülállását jelzi, hogy míg egyik rokona (Mercutio) Montague-párti, másik (Páris) a Capulet-házhoz húz. Egyensúlyozó igyekezete teljhatalma ellenére is tehetetlen, mivel a fiatalok drámájában az idõsebbek csak epizodisták lehetnek, nem sorsmeghatározók.

Júlia dajkája ( a mindenttudó szerelmi közbenjáró)

Alakja ( a Kerítõnõ ) a klasszikus komédiából került az olasz novellába, melynek jellegtelen mellékszereplõje itt pompás karakterré válik, hogy humoros közjátékaival ellensúlyozza a tragédiát. CSerfes szerepében Mercutio párja , de vele ellentétben a szerelem belsõ köréhez tartozik. Õ képviseli a komikum határain belül a valóságról mindent tudó életvidám testiséget. Így lesz ” praktikus” tanácsával végül a szerelem árulója,akit megvetéssel maga mögött hagy a végzetébe induló Júlia.

Lõrinc barát ( a tudós lelkiatya )

Õt a magasztos erkölcsi elvek és a távlati célok vezetik. Vígjáték -figurája, mint a Hercegé , komoly és tiszteletre méltó. Önzetlenül nemes indítékú cselszövés mestere humanista természetbúvár, az emberi lélek humorral megáldott ismerõje. Hogy lépést tartson a végzettel,mind kétségbeesettebb eszközökhöz kénytelen folyamodni, végül megfutamodik elõle, és õ is magára hagyja Júliát.

Capulet és Capuletné ( a komikus apa és a protokolláris anya )

Gondos szülõk, csak éppen hirtelen felnõtt gyermekük életének távoli irányítói.Capuletné a szerelmes Júlia számára elfásult, közömbös idegen.Capulet színesebb és változatosabb epizodista: kedélyes vénségbõl zord atyává, majd gyász-sújtotta aggastyánná változik.

Montague és Montague-né ( az árnyék- szülõk )

Montague csak engesztelhetetlen és tanácstalan vénember,Montague- né “csak” belehal bánatába.A felnõtt fiú mögött homályba vész a régi otthon: lássunk ebben is szimbólumot?

Patikárius ( a halál zugárusa )

Középkori módon emblematikus halál-figura: a méreg és az arany allegórikus azonosságára emlékeztet.

Péter, Sámson, Gergely ( a Montague-ház komikus szolgái )

Mivel a darab tragédia nem tudnak kibontakozni. CSak Péter, a Dajka kísérõje juthat némi humoros epizódszerephez.

Baltazár, Ábrahám ( a Montague- ház komikus szolgái )

Nincs jellemük, csak alkalmi funkciójuk. Ábrahámnak nyoma vész az elsõ jelenet után, Baltazár szerepe a hírvivésre korlátozódik.

Javasoljuk, hogy regisztrálj itt, mert így ingyenesen PDF formátumban is le tudod tölteni a tételeket!