TDOMF ERROR: Headers have already been sent in file /var/www/clients/client1/web12/web/wp-config.php on line 84 before session_start() could be called. This may be due to...

A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig | Kidolgozott Érettségi Tételek, Feladatok 2016

Érettségi Portál 2016

Érettségi tételek, érettségi feladatok, érettségi tesztek



Érettségi feladatok
Érettségi tételek
A META-Don Bosco OKJ képzései
A Számalk-Szalézi Szakközépiskola tanfolyamai

A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig

Az ősmagyarokról szóló első írásos emlékek a IX. századból, bizánci és arab forrásokból származnak. A magyarság ennél korábbi életmódjáról, illetve társadalmi viszonyairól nyelvészeti és régészeti kutatások segítségével kaphatunk képet.

A napjainkban legszélesebb körben elfogadott elmélet szerint őseink Nyugat-Szibériából származnak , innen kerültek a Kárpát medencébe. A magyarság története során sok más néppel került kapcsolatba. Ezek a kapcsolatok kölcsönösen hatottak az egyes népek kultúrájára, szokásaira.

A magyarság kialakulásának és vándorlásának legfontosabb állomásai:

Kr. e. VI.-IV. évezred: A magyarság ekkor még az uráli népek csoportjához tartozott. Ny-Szibériában, az Ob alsó folyásának területén éltek, életmódjukra a halászat és vadászat volt jellemző.

Kr. e. IV. évezred: A finnugorok (és a szamojédek) kiváltak az uráli népcsoportból, kapcsolatba kerültek az indoiráni népekkel. Fejlődésnek indult a halászat és a kézművesség.

Kr. e. III. évezred: Az ugorok (finn-permiek) nyugatra húzódtak. Életmódjuk jelentős mértékben változott; félig földbe ásták a házaikat, ékszereket és csiszolt kőeszközöket készítettek.

Kr.e. 2000 körül: Megjelent az „előmagyar nép”; délre húzódtak a Tobol és Irtisz folyók környéki ligetes sztyeppre. Az éghajlat itt melegebb és szárazabb volt, kedvezett a földművelésnek és az állattartásnak. A szabad legeltetés mellett istállózó állattartás is megjelent. Egy települést 10-20 nagycsalád alkotott, melyeknek mindegyike saját kurgánba (= temetkezési földhalom) temetkezett.

Kr. e. 1000 – Kr. e. 500: Az egymást követő szárazabb és nedvesebb éghajlati periódusok kettéválasztották a Ny-Szibériában élő ugor népességet. Az északabbra élő közösségek, vagyis az obi-ugorok elődei, „erdei” életmódot folytattak (halászat, vadászat, gyűjtögetés), míg a délebben élő csoportok – a magyarok elődei – nomád állattenyésztők lettek, „lovas” életmódot folytattak. A magyarok Kr. e. 800 körül váltak önálló néppé.

Kr.e. 500 – Kr.u. 550: Az ősmagyarok Baskíriába (Magna Hungaria) vándoroltak; feltehetően a nomád népmozgások egyike sodorta őket ide. Török népekkel kerültek kapcsolatba, ezért kultúrájuk, külső megjelenésük és törzsi szervezetük e népekéhez hasonlóvá vált. A magyarok ekkori életmódjára a ciklikus (nyári) vándorlás (sátorozó életmód), földművelés és a vashasználat volt jellemző; utóbbinak köszönhetően nőtt a fegyverek hatékonysága (íj, nyíl, rövid kard, lándzsa). Létrejött a hét törzs: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi.

VIII. század: A magyarok a török népek mozgása miatt elhagyták Baskíriát, és átkeltek a Volgán. Új hazájuk, Levédia, a Volga és a Don között terülhetett el. Mivel Levédia a Kazár Birodalom közvetlen közelében volt, a magyarok szoros kapcsolatba kerültek a kazárokkal. Átvették tőlük a rovásírást, egyes gazdálkodási módszereket, és valószínűleg a kazár kagánt ismerték el uruknak. A magyaroknál kialakult kettős fejedelemség (melyről a bizánci források nem tesznek említést) nyilván kazár mintára jött létre. A névleges hatalommal rendelkező kagánnak őseinknél a kündü (nap; a szakrális fejedelem címe ,iszlám forrásokból maradtak ránk), a tényleges uralkodónak a gyula (hold; a hadsereg főparancsnoka, a fegyveres hatalom birtokosa a honfoglalás előtti magyarságnál; a kende mellett vagy után a második legfontosabb személy) felelt meg.

IX. század: Őseink és a hozzájuk nyolcadik törzsként csatlakozott kabarok nyugat felé húzódtak. Új szállásterületük, Etelköz (jelentése: Folyóköz) a Duna és a Dnyeper között terült el. Etelközben a törzsek vérszerződéssel tették szorosabbá szövetségüket. Ebben az időszakban a magyar társadalomra már jellemző volt a vagyoni tagozódás. Megjelentek a gazdag és a szegény pásztorok; kialakult az a szokás, hogy a nemzetségi, törzsi tisztségek a legtekintélyesebb családokban öröklődnek. A társadalom egy vékony rétege az állatvagyon egy részét magántulajdonává tette. (Erre utal a barom és a bélyeg szó is, amely eredetileg a jószágra sütött tulajdonosi jegyet jelentette). Őseink Etelközből kiindulva zsákmányszerző hadjáratokat vezettek – egyrészt a szlávok ellen, másrészt nyugat felé, megjelenve a Kárpát-medencében. Az egymással harcoló frankok és morvák felváltva hívták segítségül a magyarokat, akik zsákmány reményében szívesen vállalkoztak a hadjáratokra.

895-ben a portyázó magyar főerőket támadás érte K-i irányból. A besenyők teljes erejükkel zúdultak rájuk, mivel őket is szorították más népek. A magyarok védelmet keresve vonultak be a Kárpát-medencébe. Pontos útvonalukat nem ismerjük, de valószínű, hogy elsősorban a Kárpátok északkeleti hágóin (Vereckei-, Tatár-szoros) és az erdélyi hágókon (Békás-szoros) át vonultak be, majd leereszkedve az Alföldre, a Garam-Duna vonaláig szállták meg a vidéket. Ezen a területen a bolgárokat leszámítva nem találkozhattak számottevő ellenállással.

A honfoglalók számát kb. 200-500 ezerre becsülik. A magyarok törzsenként telepedtek le, és alakították ki saját településeiket. A központi település a Megyer törzs szállása volt a mai Csepel-sziget területén.

A honfoglalás idején a magyar törzsszövetség élén Álmos (gyula) és Kurszán (kündü) állt. Álmos Erdélyben szakrális gyilkosság áldozata lett, vagyis feláldozták a honfoglalás sikere érdekében. Tisztségét fia, Árpád vette át. A kettős fejedelemség 904-ben, Kurszán halálakor szűnt meg. A magyarok elfoglalták a Morva völgyét (902), a bajorok azonban nem nyugodtak bele a terület elvesztésébe. Kurszánt és kíséretét tőrbe csalták – egy lakomán megölték őket.

A bajorokra mért újabb vereséggel (907) a magyarok biztosították helyzetüket a Kárpát-medencében. Ezután szinte évente indítottak kalandozó hadjáratokat – leggyakrabban É-Itáliába, Bajorországba, Szászországba és Bizáncba, de eljutottak D-Itáliába és Franciaországba is, sőt átkeltek a Pireneusokon. A sikeres hadjáratok összefogásra késztették a nyugati népeket. I. (Madarász) Henrik szász uralkodó békét vásárolt a magyaroktól, amit 933-ban megszegve Merseburgnál vereséget mért rájuk. A döntő csapást I. (Nagy) Ottó német-római császár mérte a magyarokra 955-ben. Az Augsburgnál elszenvedett vereség a kalandozó hadjáratok végét jelentette.

A kalandozások befejeződtével a magyarság életmódja gyökeresen megváltozott, s ez hatással volt a társadalomra is. A társadalmi differenciálódás alapja a vagyon volt. A legfelső réteget az urak, vagyis a fejedelem és a törzsfők alkották, akik saját szállásterülettel rendelkeztek, melynek neve uruszág volt (ebből keletkezett az „uraság”, de az „ország” szó is). A következő társadalmi csoport a nemzetségfők, vagyis a bők csoportja (lásd: mai „bőség” szavunk). Az urak és a bők hatalmát fegyveres harcosok biztosították, akiket jobbágyoknak neveztek. A következő réteget az ínek alkották (mai „ínség” szó). Ide tartoztak a szolgálatra kényszerített szabad közrendűek, valamint a rabszolgasorba került hadifoglyok is. Külön csoportot alkottak a szabad népek, mint például a székelyek vagy a besenyő határőrök.

A magyar társadalom a X században

fejedelem és törzsfők

urak (fejedelem, gyula, horka, törzsfők)

szabadok

nemzetségfők

bők

harcosok

fejedelmi kíséret (jobbágyok)

ínek = szolgáltató népek (földművelő, pásztor, solymász, kovács, szakács, … stb.)

szabad köznép

(rab)szolgák

szolgák

A kalandozó hadjáratok lezárulása után a magyarságnak egyetlen lehetősége volt a hosszútávú fennmaradásra: csatlakozniuk kellett a kialakuló keresztény, feudális Európához.

A nyugati világhoz tartozás szándéka az államforma megváltozásán kívül életmódbeli, vallási és társadalmi változásokat vont maga után.

Az István-korabeli társadalom élén a király állt, akinek hatalmát óriási, az ország területének kétharmadát kitevő földbirtokai alapozták meg. A társadalom további tagozódásáról az uralkodó törvényei alapján kaphatunk képet.

A legélesebb jogi választóvonal a szabadok (liber) és rabszolgák (servus) között húzódott. A társadalom legnagyobb részét azonban minden bizonnyal a „köztes” helyzetű kötött szabadok rétege alkotta, akik nem rendelkeztek a szabad költözés, házasság, végrendelkezés, fegyverviselés jogával, és szolgálattal tartoztak uruknak. A XI. század legszélesebb rétegeket érintő folyamata a korábbi szabad harcosok, parasztok (közrendűek, vulgarisok) kötötté válása jelentette.

Az Árpád-kor elején a szabadok elitjét (arisztokrácia) a királyi birtokadományok révén megerősödő lovagok, ispánok (comes) és egyházi előkelők alkották. A vitézek (miles) – a szabadok egy másik, kisebb birtokkal rendelkező rétege – a király, illetve az előkelők mellett teljesítettek fegyveres szolgálatot. A közrendűek (vulgaris) már adóval (szabadok dénárja) tartoztak a királynak. Az egyházi, illetve világi nagybirtokokat és a királyi várbirtokokat kötött állapotú népességgel műveltették meg. A várispánságok katonái és katonatisztjei (várjobbágyok) is ebbe a csoportba tartoztak, de a várjobbágyok kisebb birtokadományban is részesülhettek, s ezáltal lehetőségük nyílt a felemelkedésre is.

A XII. századra a trónharcok jelentős mértékben meggyengítették az uralkodó hatalmát. A birtokadományozásoknak köszönhetően III. Béla (1172-1196) már csak az ország területének egyharmadát birtokolta. Az egyházi és világi nagybirtokosok befolyása ezzel párhuzamosan nőtt. Az ispánok és az egyéb fontos tisztséget betöltő emberek a nagybirtokos családokból kerültek ki. A hadseregben a főurak saját zászlaik alatt vezették csapataikat – kialakult a bandérium. A középrétegek helyzete továbbra sem volt egyértelmű. A szabad lakosság földdel rendelkező, katonáskodó része (akiket XIII. századtól servienseknek neveztek) magát csak a király alattvalójának vallotta, s megőrizte függetlenségét. A várjobbágyok módosabb, saját földdel rendelkező része kiváltságokat nyerhetett az uralkodótól, ezáltal lehetőségük nyílt a felemelkedésre. Az uradalmakban továbbra is a szolgák voltak többségben, akik a földbirtokos szerszámaival, annak saját kezelésű földjén dolgoztak, de egyre több szolgának hasítottak ki parcellát terményhányad fejében. Ők voltak a házas-földes szolgák (mansio), akik már önállóan gazdálkodtak és terménnyel tartoztak uruknak. A lesüllyedt szabadok szintén saját földdel rendelkeztek, s csak a termés egy részét voltak kötelesek átadni. Ezt a folyamatot erősítette meg a szabad költözéssel, földdel rendelkező, terményhányadot beszolgáltató hospesek (külföldi telepesek) megjelenése

A XIII. században a társadalmi átrétegződés felgyorsult, megjelentek az új társadalmi rendszer, a rendiség csírái.

A III. Béla fiai, Imre (1196-1204) és András közti trónharcok során mindkét fél birtokok adományozásával kívánta erősíteni a táborát. A királyi birtokállomány tekintélyes részét eladományozták, aminek következtében kialakult a későbbiekben báróknak nevezett főnemesi réteg.

A nagybirtokosok megerősödése veszélyeztette a kisebb birtokokkal rendelkező vitézeket (serviensek). A serviensek, várjobbágyok és a II. András (1205-1235) idején háttérbe szorított Imre-párti bárók rákényszerítették a királyt az 1222-es Aranybulla kiadására. A bárók követelései mellett (egész vármegyék adományozásának, méltóságok halmozásának, az idegenek birtokszerzésének és hivatalviselésének tilalma) az oklevél biztosította a serviensek kiváltságait: az adómentességet (melyért cserébe védelmi kötelezettséggel tartoztak), a szabad végrendelkezés jogát, valamint azt, hogy csak a király bíráskodhatott felettük. Az Aranybulla ellenállási záradéka a világi és egyházi előkelőknek jogot adott az ellenállásra, amennyiben a király megszegi az oklevélben ígérteket. Az Aranybulla kiadása nem változtatott András politikáján, a birtokadományozások a korábbi ütemben zajlottak tovább.

1231-ben az egyház az Aranybulla megújítására, 1233-ban pedig a beregi egyezmény kiadására kényszerítette az uralkodót. Mindkét oklevél az egyháziak külön jogállását és kiváltságait biztosította.

Az 1235-ben trónra kerülő IV. Béla kísérletet tett a királyi birtokállomány visszaállítására. Intézkedései a vezetőréteg ellenállásába ütköztek, ezért Béla kénytelen volt leállítani a birtokvisszavételeket. A tatárjárás (1241-42) jelentős mértékben megváltoztatta az erőviszonyokat.

IV. Béla az ország talpra állítása érdekében birtokadományozásokba kezdett, az adományokat azonban feltételekhez (katonaállítás, várépítés) kötötte. Számos települést emelt városi rangra, elősegítve ezzel a polgárság növekedését. Ny-Európához képest azonban a polgárság aránya ekkor még igen csekély volt.

A tatárjárás népességcsökkenése lendületet adott a jobbágyság kialakulásának: a hospesek és a határokon belül vándorló földművesek azokon a birtokon telepedtek csak le, amelyeken bizonyos kiváltságokat biztosítottak számukra. A munkaerőhiány miatt a birtokosok elismerték, hogy a jobbágyok telküket szabadon örökíthetik, szabadon költözhetnek. Az ilyen módon kialakult és egységesült réteg jobbágy elnevezése (eredetileg: „jobb ember”) kifejezte a paraszti népesség felemelkedését.

IV. Béla uralkodásának utolsó éveit a fiával, Istvánnal folytatott küzdelem keserítette meg. Harcuk az adományozások révén a bárók megerősödését eredményezte. Egyes családok (Csákok, Kőszegiek, Kánok) egybefüggő, hatalmas területek uraivá váltak, akik a befolyásuk alá került területek kisebb birtokosaiból szervezték meg uradalmaik irányítását, fegyveres kíséretük, bandériumaik tisztjeit. Ezt a jelenséget familiaritásnak nevezzük. (A familiaritás nem azonos a hűbériséggel: a familiáris a birtokát a királytól kapta, s nem urától. Az úr és familiárisainak viszonya így lazább volt, és nem öröklődött.)

Az 1260-as évekre a középréteg jogi helyzete megszilárdult. Az 1267-es törvények a servienseket már nemeseknek (köznemesek) nevezték, és megerősítették az Aranybullában megfogalmazott szabadságjogaikat. A királyi hatalom igyekezett a bárók ellenében felhasználni ezt a réteget, s a törvény értelmében a köznemesek képviseltethették magukat az évente rendezett székesfehérvári törvénynapon – ez az intézkedés a későbbi rendi országgyűlés egyfajta, nagyon korai előzményének is tekinthető. A szintén a királyt szolgáló, kötött várjobbágyok birtokkal rendelkező része nemesítések révén ugyancsak ebbe a társadalmi rétegbe emelkedhetett.

A kiterjedt latifundiumokkal (nagybirtokokkal) rendelkező bárók (kiskirályok) megakadályozták a köznemesség érvényesülését országos szinten. Így a köznemesek helyi szinten kezdtek szervezkedni érdekeik védelmében, s kialakították a nemesi vármegyét. Ennek első dokumentuma a Zala megyei serviensek kehidai oklevele volt (1232), amely rögzítette, hogy a helyi nemesség tisztségviselőket (szolgabírók) választhat saját soraiból. A nemesi vármegye a helyi nemesség érdekeinek védelme mellett átvette az ekkorra már meggyengült királyi vármegye funkcióit is.

Magyarország tatárjárás előtti népességét 1,5-2 millióra becsülik; a többség magyar volt, de számos más etnikum is színesítette az ország térképét. A honfoglalást megelőző kortól itt élő szláv népesség mellé számos más népcsoport költözött be, ill. szervezett telepítési akciók is indultak, mind a király, mind egyes nagybirtokosok részéről. A nyugatról érkező – flamand, vallon, itáliai, szász, stb. – hospesek száma a tatárjárás után tovább növekedett. A kereskedelemmel foglalkozó zsidók és izmaeliták (muszlimok) mellett a korszak elején települtek be a török besenyők, a XIII. században az ugyancsak török kunok, illetve iráni jászok. A XIII. század elejétől rendelkezünk biztos forrásokkal a románság magyarországi jelenlétéről.

Az Árpád-ház kihalása (1301) után az ország jogilag egységes maradt, de a hatalom a tartományurak kezébe került. A kiskirályok szerezték meg a főméltóságokat (nádor, vajda, bánok), és sajátjukként kezelték a méltóságaik révén birtokolt királyi várakat. Az új király megválasztását saját joguknak tartották. A trónharcokból Károly Róbert, a magyarországi Anjou-dinasztia első tagja került ki győztesen.

Az Anjouk kora a társadalomfejlődés egy hosszú folyamatát zárta le. Az ország különböző állapotban élő és különböző kiváltságokat élvező lakosai két alapvető csoportban egységesültek.

Az egyik csoportba tömörülők földbirtokuk révén a nemesség soraiba tartoztak. Földjükre megkapták az uralkodótól az adómentességet, és csupán katonáskodási kötelezettségük volt. A másik csoport tagjai, a földtulajdonnal nem rendelkező jobbágyok a földesurak földjein telkeket vettek használatba. A használatba kapott telek fejében a földesúr, az egyház és az állam szolgáltatásokra kötelezte őket. Az egységes nemesség és jobbágyság kialakításában a királyi hatalom döntő szerepet játszott.

Nagy Lajos 1351-es törvényeiben megerősítette az egyes társadalmi csoportok jogállását. Az Aranybulla megújítása a nemesség alapvető szabadságjogait biztosította. Az egyetlen módosítás a szabad örökítési jog megszüntetése volt: az ősiség törvénye értelmében a birtok nemzetségen belül apáról fiúra szállt, a fiúágon kihalt nemzetségek birtokai pedig a háramlási jog révén a királyra szálltak vissza. A nemességet erősítette az „egy és ugyanazon szabadság” kimondása, valamint a jobbágyi terhek egységes szabályozása. Az udvari nemesség gondolkodásmódja az Anjouk idején kezdett különválni a vármegyei nemesekétől. Az udvari társadalom észjárását a királyság tisztelete határozta meg, míg az udvaron kívül rekedtek, a vidéki nemesek elsősorban a nemesi szabadság szószólói lettek. A tisztsége révén a királyi székhelyhez, Budához kötődő udvari nemesség tagjai egyre sűrűbben kapták meg az úgynevezett szabadispánságot. Ez a később pallosjognak nevezett kiváltság feljogosította őket arra, hogy a kézre került bűnösöket – a megyei törvényszék mellett – ők is kivégeztessék.

A nemességhez hasonlóan a jobbágyság kialakulása is a XIV. századra fejeződött be. Apró falvakban éltek, gazdálkodásuk és szolgáltatásaik alapja a telek volt, mely belső (ház és kert) és külső (szántó, rét és erdőrész) telekből állt. A szántót – a nyomáskényszernek megfelelően – minden évben máshol mérték ki. A jobbágy a telek alapján rótta le szolgáltatásait földesurának (cenzus = pénzadó két részletben; kilenced = terményadó; évi háromszori ajándék; munkajáradék = fuvarozás); az egyháznak (tized a gabona és a bor után) és az államnak (kapuadó). A jobbágyok helyzete a XIV. században viszonylag kedvező volt; szabadon költözhettek adójuk megfizetése után.

A XIV. században a városok száma jelentősen emelkedett. A szabad királyi városok és a bányavárosok mellett megjelentek a mezővárosok is.

A magyar társadalom változásai

XI. század

XIII. század eleje

XIII. század vége

XIV. század

Előkelők

Nemesek

Bárók

Bárók

Vitézek

Serviensek

Nemesek

Nemesek

Várjobbágyok

Várjobbágyok

Kialakuló polgárság

Közrendűek

Jobbágyok

Jobbágyok

Rabszolgák

Javasoljuk, hogy regisztrálj itt, mert így ingyenesen PDF formátumban is le tudod tölteni a tételeket!

 Facebook Megosztás |  Nyomtatás Nyomtatás  |  PDF letöltés

Ezek a tételek is érdekelhetnek:

» A magyar királyság története (1038-1205)   » A középkori város   

Nem hasznosHasznos (+11 pont, 11 értékelésből)



Hasonló Érettségi Tételek: Címkék:
Érettségi tesztek Felvételi Pontszámító Kalkulátor